3. bejegyzés

Szeptember van. De lehetne akár november is, olyan sötét van. Nem fázok – tűnődök. Igen, egész biztos szeptember van és nem november, akkor kicsit fáznék. Nem nézek fel, ez a Verseny utca, itt sosem süthet a nap. Na, jó, süthet, de hogy mindig szürke és orrfacsaró a levegő, az biztos.

Régebben úgy döntöttem, ha valaki néha kicsit gyerek, abban semmi rossz nincs, és azt „játszottam” valahányszor hazamentem vagy eljöttem, hogy valahol a közeli építkezéseken egész biztos valami ocsmány, gonosz lény lakik, hosszú lárvaszerű polipkarjait kinyújtóztatja a közeli metróhálózatban, ettől vizesek és nyálkásak a sínek mentén futó elektromos kábelek, és ezért olyan rémítően sötét az alagút, természetellenesen sötét, mert egy centire sem lehet belátni. Néha még a szerelvény is mocskos és nedves volt. Talán épp csak sikerült kiszáguldania a szörny szájából, aki most egy másik után eredt.
A kisugárzása teszi ilyenné a környéket. Ezért kellett a lakásban mindennek színesnek lennie. Vörös és mély-sárga, vad lila és ragyogó királykék, kis, szikrázó fehér gyöngyök vagy pöttyök, a sok szín fullasztóan körbeölelte a lakásom zsúfolt berendezését.

Hát, gyűjtögető vagyok na. Persze nem úgy mint holmi dudorodó pofájú falánk mókus, csak sajnáltam kidobni a csecsebecséket, emlékeket, amik az én végtelen hosszú gyerekkoromhoz kötöttek. Meg ne kérdezd mi értelme.

Kiérek az utca végébe, szinte pofon vág a napfény. Elmosolyodok és hunyorgok, ahogy elképzelem, hogy az öt kis dög most irigykedve nekinyomja plüsspofáját az ablaknak, és nézik áhítozva ahogy kívül kerülök a szörny hatáskörén. Valami nevet kell neki találnom. Valami jó hangzatosat és egyedit.

Mit mondott ez a vadbarom, hol találkozunk?

Nagyon remélem, hogy Benedek – máris gúnyos hangsúllyal ejtem ki gondolatban a nevét. Máshogy nem is menne – nem azért foglalt a közelben asztalt, mert itt is lakik valahol. Azt már nem. Húzzon odébb. Nem nem, a szörnytelep foglalt hapsikám, itt nem lakhatsz – gondolatban már az ujjamat lendítve kioktatom, míg ő bambán mered rám.

Nem tehetek róla, felnevetek, és fölényes izgalom fut át rajtam, kedvem lenne összedörzsölni a tenyeremet. Szegény, szegény Benedek! Merészeljen csak sajnálkozni magán, úgy megtépem…

Anya szerint ha izgatott vagyok, erőszakos és pattogós leszek. Ezt kikérem magamnak. A kopasztásba még a csirkék sem halnak bele, nem hogy az emberek.

A csontvázdal játszik a fülemben, amitől a lépteim vidámak és ugrálósak lesznek, pedig a telefonomat „figyelmességből” otthon hagytam. Igazából csak merem remélni hogy az szerencsétlen nem akarja majd a számomat. Se a számat. Franc essen belé, ne akarjon ez semmit se! Szeretném igazából, ha csak ülne ott, én pedig perverz izgalommal és kíváncsisággal nézhetném, meg se kell szólalnia, csak majd ha kérem, így akarom kifürkészni és megérteni mi vitte rá hogy hirdetést adjon fel.

Luca mindig óva intett attól, hogy úgy nézzek bárkire. Azt mondta nem fürkésző, inkább ijesztő a tekintetem, a sok sárgás pöttytől olyan mintha a kihallgató-lámpák merednének rá egy sötét, kicsi szobában.

Be kell vallanom, ez egy kis elégedettséggel tölt el. A kihallgató-lámpa nem szexi, kelt leküzdhetetlen flörtölési ingerenciát senkiben.

De azért remélem Benedeknek nincsenek fétisei.

És hogy kettőnk közül én vagyok a kattantabb.

Ezt a szót jobban szeretem a hibbantnál. Abban van valami játékos, valami megmosolyogtató, könnyen vehető. Hát, engem sosem vettek könnyedén. A kislányokat legalábbis nem szokás alapból fejszés gyilkosnak becézni a hátuk mögött.

Sötéten elmosolyodok, és elképzelem, ahogy sötét hajam palásként úszik utánam. Egy pillanatra még az is az eszembe jut, hogy felettem egy holló, vagy valami más sötét, dögevő, ocsmány szárnyas patkány repül drámaian. De le ne merjen…

Túlhaladtam, ezért visszafutok a zebrához, és felszegett állal megállok a sarkon. A Rózsák terénél állok.

Aaah, remélem nem valami romantikus barom, aki előkap majd egy pokrócot meg elemózsiás kosárkát, és miután beszlopálta egyedül a bort és megette az otthon sütött áfonyás muffinkáit, nem fog mély sóhajtásokkal a téren álló templom felé pillantgatni és a szülei csodás házasságáról elmélkedni. Még a végén elterül nekem a fűben és felajánlja, hogy számoljuk együtt az égen kocogó bárányfelhőket…

Éles fájdalom nyilall belém, ahogy két kőkemény ujj megkocogtatja… nem, megmarja a vállam. Felsziszegek, és kissé megijedve megpördülök. Egy magas, hátranyalt szőke hajú csillogó szemű pasas állt előttem sötétkék elegáns öltönyben. Lassan, tágra nyílt szemekkel végigmérem, és megállapítom hogy a kezében fogott aktatáskáénál önelégültebben még a tulajdonosa sem tudna kinézni – pedig igyekszik a marhája – és elkap az inger, hogy kirúgjam a kezéből és szteppet járjak a kis mocskon. Vagy kán-kánt. Jaj nem, még a végén Benedek beindulna tőle.

Ez a pasas ugyanis egész biztos ő, épp csak a homlokára nincs tetoválva, Benedek vagyok, nagymenő seggnyaló aktakukac és vállgyilkos.

Ez megmart szinte! Kedvem lenne sziszegve visszaharapni, és szinte sajnálom, hogy nincsenek vámpírfogaim. Jaj várjunk, a hosszú szemfog szexi – de szerintem ennyi fétise nem lehet egy embernek egyszerre.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek, te vagy…
- Én vagyok – vágok közbe.

Szélesen elmosolyodik. Durcás lettem, észrevette. Te mocsok, ne vigyorogj, kussolj, kussolj, itt én analizálok!

- Örülök hogy megismerhetlek így élőben is – mosolyogja tovább, és akárhogy nézem, nem látom sehogy sem a szemét a csillogó napfényben. Ha nem hallanám még hajlamos volnék azt hinni hunyorog és nem vigyorog. Zordan bólintok, nem tudok másképp.
- Már a telefonban is szimpatikus voltál – teszi hozzá pár pillanattal később.

A nap elé felhők borulnak, és megpillantom a szemét. Szürke, lehetetlenül halványszürke, amitől a pupillái szúrós szigonynak tűnnek. Benedek nem az a lihegő, reménytelenül romantikus pasas akinek hittem egy fél perces telefonbeszélgetés és a képzelgéseim után, és ettől csalódottan elfintorodok. Ez így nem jó játék, valami újat kell kitalálni.

Érzem ahogy megmerevedik az arcom, hiszen elvették a játékomat! Ne bámulj már rám!

- Megyünk? – kérdezem nem túl kedvesen. Bólint, és a távolba néz. Ez nem lesz jó, Benike nem kerülhet fölénybe, nekem kell uralnom a helyzetet, nekem nekem nekem, de ahhoz meg kellene állapítanom róla valamit – sistergek magamban.

Előre megy céltudatosan, nem mellettem. Vagy bunkó, vagy nagyon közel van a hely. Remélem nem a hátsóját akarja ezzel megmutatni nekem. Nem sok önelégült pasival volt dolgom, franc tudja ezeknek hogy működik az agya!

Amúgy nincs semmi baj a hátsójával, amiért már kész lennék az élve ledöfést megbocsátani, ha nem szúrna még mindig a helye. Milyen hülye neve van szőke létére! És tudom, hogy Janikovszky Éva egyetértene velem, hiszen magától értetődő, hogy a Klaudia, Krisztina sötét név, és a Benedek is, sötét hajúaknak való szerintem. Valahol azt olvastam, hogy egy törzs tagjai hagyják, hogy a baba jelezze, melyiket szeretné a felsorolt nevek közül. Hát én sem kapálóztam volna az övéért. Ki kell derítenem, hogy szereti-e.

Átérünk a zebrán, mikor hátra fordul, és lassít, hogy beérjem. Így sétálunk egy darabig. Beszélj te, barom, én nem akarok semmit, mormolom magamban. De nem beszél, hanem csak némán sétálunk. Vagy úgy, meglátott, és már nem akar egy fillért sem áldozni rám.

Kicsit bosszant, de ne aggódj, én sem adnék érted egy büdös konyit sem! Még a szutykos macskáimat sem! Meg is fordul a fejemben, hogy hazamegyek és elpanaszolom nekik ezt az elpazarolt fél órát, amit sétával töltöttem ahelyett hogy egy hősszerelmes harmincast tanulmányoznék. Meg kell hagyni, kifogástalan hallgatóközönség.

Ekkor végre megszólal a marhája.