3. bejegyzés

Szeptember van. De lehetne akár november is, olyan sötét van. Nem fázok – tűnődök. Igen, egész biztos szeptember van és nem november, akkor kicsit fáznék. Nem nézek fel, ez a Verseny utca, itt sosem süthet a nap. Na, jó, süthet, de hogy mindig szürke és orrfacsaró a levegő, az biztos.

Régebben úgy döntöttem, ha valaki néha kicsit gyerek, abban semmi rossz nincs, és azt „játszottam” valahányszor hazamentem vagy eljöttem, hogy valahol a közeli építkezéseken egész biztos valami ocsmány, gonosz lény lakik, hosszú lárvaszerű polipkarjait kinyújtóztatja a közeli metróhálózatban, ettől vizesek és nyálkásak a sínek mentén futó elektromos kábelek, és ezért olyan rémítően sötét az alagút, természetellenesen sötét, mert egy centire sem lehet belátni. Néha még a szerelvény is mocskos és nedves volt. Talán épp csak sikerült kiszáguldania a szörny szájából, aki most egy másik után eredt.
A kisugárzása teszi ilyenné a környéket. Ezért kellett a lakásban mindennek színesnek lennie. Vörös és mély-sárga, vad lila és ragyogó királykék, kis, szikrázó fehér gyöngyök vagy pöttyök, a sok szín fullasztóan körbeölelte a lakásom zsúfolt berendezését.

Hát, gyűjtögető vagyok na. Persze nem úgy mint holmi dudorodó pofájú falánk mókus, csak sajnáltam kidobni a csecsebecséket, emlékeket, amik az én végtelen hosszú gyerekkoromhoz kötöttek. Meg ne kérdezd mi értelme.

Kiérek az utca végébe, szinte pofon vág a napfény. Elmosolyodok és hunyorgok, ahogy elképzelem, hogy az öt kis dög most irigykedve nekinyomja plüsspofáját az ablaknak, és nézik áhítozva ahogy kívül kerülök a szörny hatáskörén. Valami nevet kell neki találnom. Valami jó hangzatosat és egyedit.

Mit mondott ez a vadbarom, hol találkozunk?

Nagyon remélem, hogy Benedek – máris gúnyos hangsúllyal ejtem ki gondolatban a nevét. Máshogy nem is menne – nem azért foglalt a közelben asztalt, mert itt is lakik valahol. Azt már nem. Húzzon odébb. Nem nem, a szörnytelep foglalt hapsikám, itt nem lakhatsz – gondolatban már az ujjamat lendítve kioktatom, míg ő bambán mered rám.

Nem tehetek róla, felnevetek, és fölényes izgalom fut át rajtam, kedvem lenne összedörzsölni a tenyeremet. Szegény, szegény Benedek! Merészeljen csak sajnálkozni magán, úgy megtépem…

Anya szerint ha izgatott vagyok, erőszakos és pattogós leszek. Ezt kikérem magamnak. A kopasztásba még a csirkék sem halnak bele, nem hogy az emberek.

A csontvázdal játszik a fülemben, amitől a lépteim vidámak és ugrálósak lesznek, pedig a telefonomat „figyelmességből” otthon hagytam. Igazából csak merem remélni hogy az szerencsétlen nem akarja majd a számomat. Se a számat. Franc essen belé, ne akarjon ez semmit se! Szeretném igazából, ha csak ülne ott, én pedig perverz izgalommal és kíváncsisággal nézhetném, meg se kell szólalnia, csak majd ha kérem, így akarom kifürkészni és megérteni mi vitte rá hogy hirdetést adjon fel.

Luca mindig óva intett attól, hogy úgy nézzek bárkire. Azt mondta nem fürkésző, inkább ijesztő a tekintetem, a sok sárgás pöttytől olyan mintha a kihallgató-lámpák merednének rá egy sötét, kicsi szobában.

Be kell vallanom, ez egy kis elégedettséggel tölt el. A kihallgató-lámpa nem szexi, kelt leküzdhetetlen flörtölési ingerenciát senkiben.

De azért remélem Benedeknek nincsenek fétisei.

És hogy kettőnk közül én vagyok a kattantabb.

Ezt a szót jobban szeretem a hibbantnál. Abban van valami játékos, valami megmosolyogtató, könnyen vehető. Hát, engem sosem vettek könnyedén. A kislányokat legalábbis nem szokás alapból fejszés gyilkosnak becézni a hátuk mögött.

Sötéten elmosolyodok, és elképzelem, ahogy sötét hajam palásként úszik utánam. Egy pillanatra még az is az eszembe jut, hogy felettem egy holló, vagy valami más sötét, dögevő, ocsmány szárnyas patkány repül drámaian. De le ne merjen…

Túlhaladtam, ezért visszafutok a zebrához, és felszegett állal megállok a sarkon. A Rózsák terénél állok.

Aaah, remélem nem valami romantikus barom, aki előkap majd egy pokrócot meg elemózsiás kosárkát, és miután beszlopálta egyedül a bort és megette az otthon sütött áfonyás muffinkáit, nem fog mély sóhajtásokkal a téren álló templom felé pillantgatni és a szülei csodás házasságáról elmélkedni. Még a végén elterül nekem a fűben és felajánlja, hogy számoljuk együtt az égen kocogó bárányfelhőket…

Éles fájdalom nyilall belém, ahogy két kőkemény ujj megkocogtatja… nem, megmarja a vállam. Felsziszegek, és kissé megijedve megpördülök. Egy magas, hátranyalt szőke hajú csillogó szemű pasas állt előttem sötétkék elegáns öltönyben. Lassan, tágra nyílt szemekkel végigmérem, és megállapítom hogy a kezében fogott aktatáskáénál önelégültebben még a tulajdonosa sem tudna kinézni – pedig igyekszik a marhája – és elkap az inger, hogy kirúgjam a kezéből és szteppet járjak a kis mocskon. Vagy kán-kánt. Jaj nem, még a végén Benedek beindulna tőle.

Ez a pasas ugyanis egész biztos ő, épp csak a homlokára nincs tetoválva, Benedek vagyok, nagymenő seggnyaló aktakukac és vállgyilkos.

Ez megmart szinte! Kedvem lenne sziszegve visszaharapni, és szinte sajnálom, hogy nincsenek vámpírfogaim. Jaj várjunk, a hosszú szemfog szexi – de szerintem ennyi fétise nem lehet egy embernek egyszerre.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek, te vagy…
- Én vagyok – vágok közbe.

Szélesen elmosolyodik. Durcás lettem, észrevette. Te mocsok, ne vigyorogj, kussolj, kussolj, itt én analizálok!

- Örülök hogy megismerhetlek így élőben is – mosolyogja tovább, és akárhogy nézem, nem látom sehogy sem a szemét a csillogó napfényben. Ha nem hallanám még hajlamos volnék azt hinni hunyorog és nem vigyorog. Zordan bólintok, nem tudok másképp.
- Már a telefonban is szimpatikus voltál – teszi hozzá pár pillanattal később.

A nap elé felhők borulnak, és megpillantom a szemét. Szürke, lehetetlenül halványszürke, amitől a pupillái szúrós szigonynak tűnnek. Benedek nem az a lihegő, reménytelenül romantikus pasas akinek hittem egy fél perces telefonbeszélgetés és a képzelgéseim után, és ettől csalódottan elfintorodok. Ez így nem jó játék, valami újat kell kitalálni.

Érzem ahogy megmerevedik az arcom, hiszen elvették a játékomat! Ne bámulj már rám!

- Megyünk? – kérdezem nem túl kedvesen. Bólint, és a távolba néz. Ez nem lesz jó, Benike nem kerülhet fölénybe, nekem kell uralnom a helyzetet, nekem nekem nekem, de ahhoz meg kellene állapítanom róla valamit – sistergek magamban.

Előre megy céltudatosan, nem mellettem. Vagy bunkó, vagy nagyon közel van a hely. Remélem nem a hátsóját akarja ezzel megmutatni nekem. Nem sok önelégült pasival volt dolgom, franc tudja ezeknek hogy működik az agya!

Amúgy nincs semmi baj a hátsójával, amiért már kész lennék az élve ledöfést megbocsátani, ha nem szúrna még mindig a helye. Milyen hülye neve van szőke létére! És tudom, hogy Janikovszky Éva egyetértene velem, hiszen magától értetődő, hogy a Klaudia, Krisztina sötét név, és a Benedek is, sötét hajúaknak való szerintem. Valahol azt olvastam, hogy egy törzs tagjai hagyják, hogy a baba jelezze, melyiket szeretné a felsorolt nevek közül. Hát én sem kapálóztam volna az övéért. Ki kell derítenem, hogy szereti-e.

Átérünk a zebrán, mikor hátra fordul, és lassít, hogy beérjem. Így sétálunk egy darabig. Beszélj te, barom, én nem akarok semmit, mormolom magamban. De nem beszél, hanem csak némán sétálunk. Vagy úgy, meglátott, és már nem akar egy fillért sem áldozni rám.

Kicsit bosszant, de ne aggódj, én sem adnék érted egy büdös konyit sem! Még a szutykos macskáimat sem! Meg is fordul a fejemben, hogy hazamegyek és elpanaszolom nekik ezt az elpazarolt fél órát, amit sétával töltöttem ahelyett hogy egy hősszerelmes harmincast tanulmányoznék. Meg kell hagyni, kifogástalan hallgatóközönség.

Ekkor végre megszólal a marhája.

2. bejegyzés

A zene majd annál a résznél: http://www.youtube.com/watch?v=LUvyECB07Zc


2. bejegyzés

Ki nem állhatom a rendszert, ezt le kell szögeznem. Abban úgyis csak hiba lesz, én meg rühellem ha valamiféle hülye napirendet vagy teljesítményizét nem tudok betartani. A kudarc élménye. Másnak megy, nekem nem. Miért nem? Így nincs rendszer. Azt teszem amit épp kigondolok. Nincs ebben semmi romantikus, nem kalandos vagy izgalmas az életem. Elég unalmas ha őszinte akarok lenni. Bár az unalom is egy olyan fogalom amit csak mérsékelten tudok értelmezni mivel mindenütt ott van.

Anyám erre azt mondaná besavanyodtam.

Pedig tudhatná, hogy csak ilyen vagyok. Jesszus, ezt sosem volt képes megérteni.

Vannak emberek akik olyanok mint az állóvíz, vannak gyorsan csörgedező patakszerűségek… nem fogok kategorizálni túl sok lenne amibe úgyse illene bele mindenki, ez felbosszantana, hát persze hisz a rendszernek nincs semmi értelme. De én azt mondanám én is vízféle vagyok. Víz a hógömbben. Néha megrázom magam, a felkavarodó pelyhek a mozgás illúzióját keltik, de persze valójában minden változatlan. És persze, egyedül vagyok a hógömbben. Legalább egy halam lehetne.

Még jó, hogy a plüssmacskák nem tudnak megfulladni.

~*~

Ez a macskás dolog nem fog működni. De lassan mindet Büdöskére kell átkeresztelnem, vagy Kiskoszosra… áh, egyszerűen nem tudok érzelmileg szimpatizálni a mozdulatlan dolgokkal. Az a kényelmetlen gondolatom támad hogy lehet hogy ha nem hoznám a frászt a legtöbb emberre alapjáraton lehet nem kikerülnének hanem belém is csak rúgnának egyet.

Olyan hülye mindenki. Rühellek itt élni. Hát persze, a Verseny utca nem a Rózsadomb. Gyerekként úgy képzeltem olyan mediterrán beütése van az egésznek, az utcák homorúak mert ugye dombról beszélünk, magas fehérköves kerítések és rózsát buknak át a kovácsoltvas kerítéseken.

De a Verseny utca rémségesen csúnya. Gangos magas épületek tömege ahol a Kiegyezés óta nem végeztek renoválást, reped a beton mert vakolat már nincsen vagy nem is volt soha, és büdös van, Istentelenül büdös. Ja, és bunkó a legtöbb lakó. Lakóknak hívom őket, mert az állatok is laknak valahol, és embernek nehéz szívvel hívnám őket.

Rápillantok a magazinra. A betűk szinte kiállnak a gyűrött papírból, de csak hideg közönnyel nézek rájuk. Mennyi barom. Nőjetek fel mit kell ez a kétségbeesés. Idegesít. Nekem szólnak, hívj fel, hívj fel! A francot hívlak fel oldd meg a magad rohadt életét. Felkapom a mobilom – utálatos vinnyogó fémhulladék – és tárcsázom az első szerencsétlent.

Úgy terveztem meghallgatom a hangját, milyen is, már a köszönése is kétségbeesett lesz? Ha az lesz Isten bizony ordítozni kezdek. Vajon Benedek tényleg diplomás, harmincas szőke pasi aki házasodna, vagy valami idióta aki nőkkel játszik?

Mérsékelt feminista vagyok, mondtam már?

Nem, nem csalódtam a pasikban, nem volt sem csúnya átverés sem semmi ilyesmi az életemben.

Hisztérikus állapotban vagyok.

Anyámnak kéne egyszer így látnia, rögtön nem piszkálna többet, hanem... hagyjuk. Na igen, megijedne tőlem. Vadul a hifire villan a tekintetem. Koncentrálok, hogy az akaratom erejével benyomódjon az a kis fémes gomb. Rácsapok. Mindjárt más.

Zabolázatlan, őrült dallamok csapnak a levegőbe, mintha megannyi láthatatlan energiahúr rezdülne meg, hullámzana a levegőben szikraesőt szórva. A hangok és sikolyszerű énekfoszlányok lassan, lazán összeállnak, és szinte látom az Árnyékát. A koponya ijesztő, hófehér, mégis vigyorog! A kiakasztott ízületek lazán kapcsolódva vállficamos rángógörcsből átvedlenek, és egy tébolyultan vidám csontváztáncot járnak a nappalimban. Pörgök és csapkodok, és szökdécselek, mintha a vad dallamok gumiszalagjai dobnának egyre magasabbra. Nevetve meghajolok előtte, szinte elképzelem ahogy megpörget a vendégem.

Björk egy Istennő.

A vidámság olyan gyorsan elmúlik ahogy jött. A dal véget ért.

Már nem feszül mosoly az arcomra, csak élvezem a csöndet, az izmaim lazaságát, a testemet hűtő izzadtság párolgását. A vaníliaszínű nehéz függönyök között átszűrődik egy fénycsík. Kikerülöm. Még érzem a csontjaimban a sötét tánc mámorát.

~*~

A hajam magasan ül a fejem tetején egy turbánt alkotva. Leülök az ágyamra, és félig nyitott gardróbszekrényembe bámulok, megpróbálom kitalálni milyen ruhákat takar el a félig csukott ajtó. Leplezetlen megvetéssel bámulok a rossz helyen terpeszkedő Slamposra. Röhejes, hiszen nem is él, mégis szinte utálom. Máris szinte utálom! Azért élek egyedül, hogy senki ne legyen az utamban. Erre…

Lábam önkéntelenül is megrándul, ahogy képzeletben egy jól irányzott rúgással kirepítem a kis rohadékot az ablakon. Mélyen felsóhajtok, és elnyúlok az ágyon. Vizes lesz. Fúj.
Percekkel később nagy nehezen kibányászom Slampos megmozdítása nélkül a csőszárú farmeromat és a V-nyakú türkizkékpulcsimat. A hajam már majdnem megszáradt, vékonyabb tincsekben kissé nedvesen simogatja fedetlen derekam.

Szükségem. Van. A. Hajamra!

Az egyetlen dolog amitől nőiesnek érezhetem magam. Nem mintha amúgy valami trampli lennék, de a haj anélkül is nőies hogy bármit csinálnék vele, ha hagyom lógni. A mellet ki kell tolni, a derekat vékonyan kell tartani… a haj csak haj.

Végignézek magamon. A tekintetem megállapodik a szememen. Szeretném azt hinni, hogy sötét és igéző, de valójában csak sötét és maszatos, arannyal pettyezett, ahogy drága anyám mondja. Személy szerint úgy látom mintha szembefröcsköltek volna egy ecsettel, és a pöttyök a bőrömön halványbarna szeplőkké száradtak.

Elszomorodok. Anya, annyira szeretem. Minden hibájával. Túl jó ő nekem, nem tud velem mit kezdeni. Velem aki alig bírom megölelni, úgy taszít a fizikai közelség, ha indokolatlan. Merev a testem az ölelésében, de ő csak belemosolyog a hajamba és eláraszt a belőle sugárzó hő. Ellazulok. Erre csak anya képes. Meg egy kád fürdő, vagy kiadós agyba-főbe verés.

Egy mély lélegzettel kiszakítom magam a bambulás transz-szerű, mozdulatlan állapotából, és végigmérem magam. Ránevetek a tükörképemre, amitől csak még dühödtebb leszek.

Oké, ebbe bele lehet kötni, de lefogadom, hogy Benedeknek így is megteszi. Annak a hülyének szinte remegett a hangja a telefonban.

1. bejegyzés

Minden anyámmal kezdődött. Bár mindig csalódott abban a bizonyos női magazinban, mégis sokszor megvette. Mint mondta, csak azért, hogy újra csalódjon. Vagy mégsem volt annyira rémes. Nem is számított. Én meg szerettem elolvasgatni. No persze nem minden cikk érdekelt,a gyerekmese oldalt régóta túllapozom, de néha elgondolkodok egy-egy tanácson, cikken vagy észrevételen, ami az életem része kéne már hogy legyen, vagy legalábbis nagyon hamar itt lesz most már.

Felnőttkor.

Megfoghatatlan, sok szürke ember hömpölygő fontosan menetelő siető folyója egy olyan világban ami kissé rideg, én meg mindig féltem attól hogy nem értem majd, elveszek vagy kinevetnek. Sok mindent nem tettem meg ezen félelmeim folytán.

Nagyon sokáig nem is gondoltam arra mi legyek. A gyerekkor, gondtalanság és mesevilág-valóság ezer éve – nekem legalábbis túl hosszú ahhoz, hogy pár év legyen csupán – körbevett, mint valami óvó burok, és én csak szüntelenül tűnődve bandukoltam a tér-idő megkötés nélküli képzeletem végtelen pályáin.

Amit ezzel mondani akarok, hogy tényleg, sosem, egyszer sem tűnődtem el azon, hogy mi is legyek, sosem tervezgettem majd a felnőtt életem, hány gyereket és milyen családi házat vagy kék szemű férjet szeretnék. A létem állandó és a maga nemében mozdulatlan volt. Aztán egy nap valami más lett. Valami szelíden, észrevétlenül mégis határozottan tovább tolt, és csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok teljesen gyerek. A plüssök egyre ritkábban szólalnak meg, kedvenc pandám téli álmot alszik, nem néz rám, én pedig más vagyok. Valóságos rémülettel idéztem a fejembe a tiszta, háborítatlan gyerekség mozdulatlan pillanatképét, ahol csak én és a játékaim éltünk, körbevettek egymás tetején, mint holmi körfal. Egyszer még megjelentek nekem. Azt hiszem búcsú volt, így utólag. Mindenesetre nem tudom visszaidézni, hogy később kerestem volna őket. Vagy ők engem.

Sosem tudtam mit is akarok az élettől, de ez érthetőnek tűnik, sokan vannak így ezzel. De nekem ötletem sem volt. Nem akartam sem énekesnő sem színész, sem állatorvos vagy virágárus lenni. Még feleség sem. Hagytam magam sodródni. És néha belelapoztam anyám magazinjába. Aztán, jó pár évvel később egy nap belém hasított. Itt kezdődik a történetem.

~*~

Nem volt túl sok férfi az életemben. De túl kevés se, eddig. Néhány csalódás, néhány örömteli hét, nem tudom, de azt hiszem mindent megéltem már, amire igényem volt. Nincsenek érzelmileg nagy igényeim, erre rá kellett jöjjek. Szerettem volna azt hinni, hogy elég jó ember vagyok, de nem volt így. Szerettem volna segíteni a világnak, éhezőkön, menekülteken, elesetteken, mindenkin. Ez értelmesnek tűnt. Valódinak. Egyértelműnek. Aztán persze elképesztő dolgok mellett voltam képes elmenni, kinevettem, mint ahogy engem is párszor, de még csak nem is holmi bosszúszerűség hajtott. Ilyen voltam. Magamnak való, csendes, hol lázadnék, hogy alávetném magam, és ugyanez a kettősség jellemezte az erkölcseimet is. Legalábbis sokszor gondoltam rá, hogy egyszer ellopok egy körtét vagy egy szem almát egy standról a piactéren. Csak sietve elmenetelek, mint mindenki, és hopp, ott is van. Ha meg észreveszik, hát Istenem, futni kezdek. Egy szem gyümölcsért csak nem kergetnek hazáig…?

És bár volt néhány férfi, vagy inkább fiú az életemben, nehezen adtam magam oda. Valahol mégis kiéhezettség jellemzett. Próbáltam volna nem nagy ügyet csinálni a testiségből és a test szerelméből, de… korlátoztam önmagam. Saját kifogásokat, falakat kreáltam, hogy az aktuális Ő miért is nem jó, vagy nem érdemes. A figyelmemre, a társaságomra, a testemre. Olyasmit kerestem, ami a saját falaim mögött volt valahol. Csak reméltem, hogy merészen, szerencsésen vagy akárhogy bekúszott egy résen, hogy belé botoljak.

Talán anyám magazinja volt a viszonyítási alap tudattalanul is. Kissé régimódi, kedves, érezhetően a mi társadalmunk nőinek a zöméhez szólt, nem volt olyan dizájnos, de méregdrága göncöket sem ajánlgatott egyenesen a kifutókról.

Szóval otthon voltam, és a kezembe akadt anya magazinja, amit még akkor a hétvégén kunyeráltam el. Átlapoztam a konyhatippeket, a gyereknevelési hibákat, a riportot valakivel, a szemem pedig megakadt egy kis zöldes, féloldalnyi téglán, amiben apróra szedett, sűrűn rakott betűk álltak szélesen egymás mellett kis bekezdésekben, két oszlopban. Felettük: „Hölgy keres Urat” illetve „Úr keres Hölgyet”.

Nem, én nem kerestem senkit, jól elvoltam magamban illetve azzal a pár galambbal, akik néha a párkányomra csinált, mégis most az egyszer elkezdtem olvasgatni. És ledöbbentem. Azt hittem eddig, hogy maximum olyan ötven éves korig keresnek az emberek párt, társat, utána már olyan mindegy, ha eddig nem volt már nem is lesz, sőt, talán megszokni sem képesek egymást az emberek ilyenkor. Én semmiképp nem tudtám. Eddig sem nagyon tudtam, talán ezért költöztem el ilyen korán, 25 éves létemre 7,5 éve élek egyedül. Legalábbis önállóan.

De tévedtem. Idősek, 70’esek és 60’asok kerestek idézem még pár boldog, békés év reményében párt maguknak. Volt olyan, aki kikötötte, szigorúan lelki társat keres. Volt aki 75 éves létére kikötötte: ő bizony fiatalos, csinos és élettel teli partnert keres. A bátor idősek. Aztán ott voltak azok a különös húszasok, akiket nem igazán értettem, miért itt és miért nem szórakozóhelyeken keresgélnek, mit remélnek, igényes, házias vagy nem túl nagyigényű lányokat, nőket keresnek?

Harmincasok és negyvenesek, akik már családalapításhoz keresnek ideális alanyt, vakon is remélve, hátha akad egy rendes nő, akit szintén már csak a fajfenntartás ősi ösztöne hajt - remélhetőleg felé.

És a magányosok. Mindegyik korosztályból, csoportból akadtak magányos emberek, ez feltűnt, ha leírták, ha nem. Éreztem. Szomorúak, elkeseredettek, kétségbeesettek, szeretetre, figyelemre vagy társra kiéhezettek, készek kompromisszumokra és intelligens párbeszédekre. Kis… örömkeresők.

„Rendezett háttérrel rendelkező diplomás, igényes megjelenésű 40’es férfi keres káros szenvedélyektől mentes, önálló, független, komoly kapcsolatra vágyó, korban hozzá illő hölgyet. Jelige: Kereslek.”

„Többdiplomás, kellemes úriember keres 25-35 éves kor között egy bármire – komolyságra vagy pajkosságra - nyitott kapcsolatra vágyó szép arcú hölgyet. Jelige: Meglátjuk mi lesz.”

„Rendes 34 éves srác keresi telt kedvesét akivel megoszthatom életem, örömöm, bánatom, szerencsém és balsorsom. Szeretek kirándulni, a szabadban lenni, olvasni, szeretem a gyerekeket, ha neked van, az sem gond. Ha úgy érzed, megpróbálhatjuk. Jelige: Neveralone.”

„Magányos, alkalmazkodó, igényes körülmények között élő 44 éves férfi keres olyan nőt, aki hajlandó lenne a közös családon gondolkodni vele, ha ő azt elfelejtette az utóbbi két évtizedben. Csendes, kedves figyelmes ember vagyok, és komoly kapcsolatot keresek, ha úgy érzed akár csak egy kicsit is szimpatikus vagyok, kérlek Írj. Jelige: Madárfészek”

A többség ilyen. Magányos, szeretetre vágyó. Figyelmet éhező. Én nem vagyok ilyen. Azt sem értem hogy tudok velük szimpatizálni. Sajnáltam őket. Őszintén kívántam, találják meg azt akit keresnek, olyasvalakit aki megérti őket, aki tudja mire vágynak és szinte tudatosan megadja nekik azt. Igen, ennyire sajnáltam őket. Még az is bevillant, hogy legalább egy embert Én tegyek boldoggá. Elviselném, szolgálnám, simogatnám, bíztatnám, a társa lennék. Életet adnék neki, ahogy azt szeretné. Ez lenne ám az igazi jótett.

Vajon ennyivel meg is elégedne a többség? Vagy ennél többet érdemel, és nem azt érdemli, hogy én mártírkodva elviseljem és kiszolgáljam, azt érdemli, hogy valóban szeressem is, ne csak kedves és figyelmes legyek? Vagy csak örüljenek annak amijük van – én – és …?

Tanácstalan voltam. Elálmosodtam. Álmomban én írtam a rovatba. „78 éves magányos hölgy…”


~*~

Egyszerűen nem ment ki a fejemből a téma másnap sem. Azért igyekeztem a munkára koncentrálni. Mégis út közben eltűnődtem, milyen lenne együtt élni valakivel egy… egy normális kapcsolatban. Fogtam is magam, és vettem egy plüss macskát.

Igen, csak plüsst, amolyan aránytalanul nagy szemű szürke cicát, és leraktam a nappali közepére. Elkezdtem kerülgetni. Aztán átraktam a küszöbre. Úgy képzeltem, azzal hogy nem rúgom odébb most alkalmazkodást tanulok, aminek kis önkritikával megítélve ennyi év egyedül élés után erősen híján vagyok.

Kedden vettem még 4 macskát, és a leglehetetlenebb helyekre raktam le őket. Aztán a játékszabályok változtak, Kócost, Büdöst, Rondát, Slampost és Kiskoszost naponta csak egyszer lehetett odébb rúgni, aztán az új helyén kellett kerülgetnem. Nincs sok fogalmam arról miért is csináltam, de szánalmas módon valami új izgalmat hoztak az életembe. Én most elkezdtem készülni valamire, amit eddig nem kerestem és nem volt benne részem.

~*~