2. bejegyzés

A zene majd annál a résznél: http://www.youtube.com/watch?v=LUvyECB07Zc


2. bejegyzés

Ki nem állhatom a rendszert, ezt le kell szögeznem. Abban úgyis csak hiba lesz, én meg rühellem ha valamiféle hülye napirendet vagy teljesítményizét nem tudok betartani. A kudarc élménye. Másnak megy, nekem nem. Miért nem? Így nincs rendszer. Azt teszem amit épp kigondolok. Nincs ebben semmi romantikus, nem kalandos vagy izgalmas az életem. Elég unalmas ha őszinte akarok lenni. Bár az unalom is egy olyan fogalom amit csak mérsékelten tudok értelmezni mivel mindenütt ott van.

Anyám erre azt mondaná besavanyodtam.

Pedig tudhatná, hogy csak ilyen vagyok. Jesszus, ezt sosem volt képes megérteni.

Vannak emberek akik olyanok mint az állóvíz, vannak gyorsan csörgedező patakszerűségek… nem fogok kategorizálni túl sok lenne amibe úgyse illene bele mindenki, ez felbosszantana, hát persze hisz a rendszernek nincs semmi értelme. De én azt mondanám én is vízféle vagyok. Víz a hógömbben. Néha megrázom magam, a felkavarodó pelyhek a mozgás illúzióját keltik, de persze valójában minden változatlan. És persze, egyedül vagyok a hógömbben. Legalább egy halam lehetne.

Még jó, hogy a plüssmacskák nem tudnak megfulladni.

~*~

Ez a macskás dolog nem fog működni. De lassan mindet Büdöskére kell átkeresztelnem, vagy Kiskoszosra… áh, egyszerűen nem tudok érzelmileg szimpatizálni a mozdulatlan dolgokkal. Az a kényelmetlen gondolatom támad hogy lehet hogy ha nem hoznám a frászt a legtöbb emberre alapjáraton lehet nem kikerülnének hanem belém is csak rúgnának egyet.

Olyan hülye mindenki. Rühellek itt élni. Hát persze, a Verseny utca nem a Rózsadomb. Gyerekként úgy képzeltem olyan mediterrán beütése van az egésznek, az utcák homorúak mert ugye dombról beszélünk, magas fehérköves kerítések és rózsát buknak át a kovácsoltvas kerítéseken.

De a Verseny utca rémségesen csúnya. Gangos magas épületek tömege ahol a Kiegyezés óta nem végeztek renoválást, reped a beton mert vakolat már nincsen vagy nem is volt soha, és büdös van, Istentelenül büdös. Ja, és bunkó a legtöbb lakó. Lakóknak hívom őket, mert az állatok is laknak valahol, és embernek nehéz szívvel hívnám őket.

Rápillantok a magazinra. A betűk szinte kiállnak a gyűrött papírból, de csak hideg közönnyel nézek rájuk. Mennyi barom. Nőjetek fel mit kell ez a kétségbeesés. Idegesít. Nekem szólnak, hívj fel, hívj fel! A francot hívlak fel oldd meg a magad rohadt életét. Felkapom a mobilom – utálatos vinnyogó fémhulladék – és tárcsázom az első szerencsétlent.

Úgy terveztem meghallgatom a hangját, milyen is, már a köszönése is kétségbeesett lesz? Ha az lesz Isten bizony ordítozni kezdek. Vajon Benedek tényleg diplomás, harmincas szőke pasi aki házasodna, vagy valami idióta aki nőkkel játszik?

Mérsékelt feminista vagyok, mondtam már?

Nem, nem csalódtam a pasikban, nem volt sem csúnya átverés sem semmi ilyesmi az életemben.

Hisztérikus állapotban vagyok.

Anyámnak kéne egyszer így látnia, rögtön nem piszkálna többet, hanem... hagyjuk. Na igen, megijedne tőlem. Vadul a hifire villan a tekintetem. Koncentrálok, hogy az akaratom erejével benyomódjon az a kis fémes gomb. Rácsapok. Mindjárt más.

Zabolázatlan, őrült dallamok csapnak a levegőbe, mintha megannyi láthatatlan energiahúr rezdülne meg, hullámzana a levegőben szikraesőt szórva. A hangok és sikolyszerű énekfoszlányok lassan, lazán összeállnak, és szinte látom az Árnyékát. A koponya ijesztő, hófehér, mégis vigyorog! A kiakasztott ízületek lazán kapcsolódva vállficamos rángógörcsből átvedlenek, és egy tébolyultan vidám csontváztáncot járnak a nappalimban. Pörgök és csapkodok, és szökdécselek, mintha a vad dallamok gumiszalagjai dobnának egyre magasabbra. Nevetve meghajolok előtte, szinte elképzelem ahogy megpörget a vendégem.

Björk egy Istennő.

A vidámság olyan gyorsan elmúlik ahogy jött. A dal véget ért.

Már nem feszül mosoly az arcomra, csak élvezem a csöndet, az izmaim lazaságát, a testemet hűtő izzadtság párolgását. A vaníliaszínű nehéz függönyök között átszűrődik egy fénycsík. Kikerülöm. Még érzem a csontjaimban a sötét tánc mámorát.

~*~

A hajam magasan ül a fejem tetején egy turbánt alkotva. Leülök az ágyamra, és félig nyitott gardróbszekrényembe bámulok, megpróbálom kitalálni milyen ruhákat takar el a félig csukott ajtó. Leplezetlen megvetéssel bámulok a rossz helyen terpeszkedő Slamposra. Röhejes, hiszen nem is él, mégis szinte utálom. Máris szinte utálom! Azért élek egyedül, hogy senki ne legyen az utamban. Erre…

Lábam önkéntelenül is megrándul, ahogy képzeletben egy jól irányzott rúgással kirepítem a kis rohadékot az ablakon. Mélyen felsóhajtok, és elnyúlok az ágyon. Vizes lesz. Fúj.
Percekkel később nagy nehezen kibányászom Slampos megmozdítása nélkül a csőszárú farmeromat és a V-nyakú türkizkékpulcsimat. A hajam már majdnem megszáradt, vékonyabb tincsekben kissé nedvesen simogatja fedetlen derekam.

Szükségem. Van. A. Hajamra!

Az egyetlen dolog amitől nőiesnek érezhetem magam. Nem mintha amúgy valami trampli lennék, de a haj anélkül is nőies hogy bármit csinálnék vele, ha hagyom lógni. A mellet ki kell tolni, a derekat vékonyan kell tartani… a haj csak haj.

Végignézek magamon. A tekintetem megállapodik a szememen. Szeretném azt hinni, hogy sötét és igéző, de valójában csak sötét és maszatos, arannyal pettyezett, ahogy drága anyám mondja. Személy szerint úgy látom mintha szembefröcsköltek volna egy ecsettel, és a pöttyök a bőrömön halványbarna szeplőkké száradtak.

Elszomorodok. Anya, annyira szeretem. Minden hibájával. Túl jó ő nekem, nem tud velem mit kezdeni. Velem aki alig bírom megölelni, úgy taszít a fizikai közelség, ha indokolatlan. Merev a testem az ölelésében, de ő csak belemosolyog a hajamba és eláraszt a belőle sugárzó hő. Ellazulok. Erre csak anya képes. Meg egy kád fürdő, vagy kiadós agyba-főbe verés.

Egy mély lélegzettel kiszakítom magam a bambulás transz-szerű, mozdulatlan állapotából, és végigmérem magam. Ránevetek a tükörképemre, amitől csak még dühödtebb leszek.

Oké, ebbe bele lehet kötni, de lefogadom, hogy Benedeknek így is megteszi. Annak a hülyének szinte remegett a hangja a telefonban.