1. bejegyzés

Minden anyámmal kezdődött. Bár mindig csalódott abban a bizonyos női magazinban, mégis sokszor megvette. Mint mondta, csak azért, hogy újra csalódjon. Vagy mégsem volt annyira rémes. Nem is számított. Én meg szerettem elolvasgatni. No persze nem minden cikk érdekelt,a gyerekmese oldalt régóta túllapozom, de néha elgondolkodok egy-egy tanácson, cikken vagy észrevételen, ami az életem része kéne már hogy legyen, vagy legalábbis nagyon hamar itt lesz most már.

Felnőttkor.

Megfoghatatlan, sok szürke ember hömpölygő fontosan menetelő siető folyója egy olyan világban ami kissé rideg, én meg mindig féltem attól hogy nem értem majd, elveszek vagy kinevetnek. Sok mindent nem tettem meg ezen félelmeim folytán.

Nagyon sokáig nem is gondoltam arra mi legyek. A gyerekkor, gondtalanság és mesevilág-valóság ezer éve – nekem legalábbis túl hosszú ahhoz, hogy pár év legyen csupán – körbevett, mint valami óvó burok, és én csak szüntelenül tűnődve bandukoltam a tér-idő megkötés nélküli képzeletem végtelen pályáin.

Amit ezzel mondani akarok, hogy tényleg, sosem, egyszer sem tűnődtem el azon, hogy mi is legyek, sosem tervezgettem majd a felnőtt életem, hány gyereket és milyen családi házat vagy kék szemű férjet szeretnék. A létem állandó és a maga nemében mozdulatlan volt. Aztán egy nap valami más lett. Valami szelíden, észrevétlenül mégis határozottan tovább tolt, és csak azon kaptam magam, hogy már nem vagyok teljesen gyerek. A plüssök egyre ritkábban szólalnak meg, kedvenc pandám téli álmot alszik, nem néz rám, én pedig más vagyok. Valóságos rémülettel idéztem a fejembe a tiszta, háborítatlan gyerekség mozdulatlan pillanatképét, ahol csak én és a játékaim éltünk, körbevettek egymás tetején, mint holmi körfal. Egyszer még megjelentek nekem. Azt hiszem búcsú volt, így utólag. Mindenesetre nem tudom visszaidézni, hogy később kerestem volna őket. Vagy ők engem.

Sosem tudtam mit is akarok az élettől, de ez érthetőnek tűnik, sokan vannak így ezzel. De nekem ötletem sem volt. Nem akartam sem énekesnő sem színész, sem állatorvos vagy virágárus lenni. Még feleség sem. Hagytam magam sodródni. És néha belelapoztam anyám magazinjába. Aztán, jó pár évvel később egy nap belém hasított. Itt kezdődik a történetem.

~*~

Nem volt túl sok férfi az életemben. De túl kevés se, eddig. Néhány csalódás, néhány örömteli hét, nem tudom, de azt hiszem mindent megéltem már, amire igényem volt. Nincsenek érzelmileg nagy igényeim, erre rá kellett jöjjek. Szerettem volna azt hinni, hogy elég jó ember vagyok, de nem volt így. Szerettem volna segíteni a világnak, éhezőkön, menekülteken, elesetteken, mindenkin. Ez értelmesnek tűnt. Valódinak. Egyértelműnek. Aztán persze elképesztő dolgok mellett voltam képes elmenni, kinevettem, mint ahogy engem is párszor, de még csak nem is holmi bosszúszerűség hajtott. Ilyen voltam. Magamnak való, csendes, hol lázadnék, hogy alávetném magam, és ugyanez a kettősség jellemezte az erkölcseimet is. Legalábbis sokszor gondoltam rá, hogy egyszer ellopok egy körtét vagy egy szem almát egy standról a piactéren. Csak sietve elmenetelek, mint mindenki, és hopp, ott is van. Ha meg észreveszik, hát Istenem, futni kezdek. Egy szem gyümölcsért csak nem kergetnek hazáig…?

És bár volt néhány férfi, vagy inkább fiú az életemben, nehezen adtam magam oda. Valahol mégis kiéhezettség jellemzett. Próbáltam volna nem nagy ügyet csinálni a testiségből és a test szerelméből, de… korlátoztam önmagam. Saját kifogásokat, falakat kreáltam, hogy az aktuális Ő miért is nem jó, vagy nem érdemes. A figyelmemre, a társaságomra, a testemre. Olyasmit kerestem, ami a saját falaim mögött volt valahol. Csak reméltem, hogy merészen, szerencsésen vagy akárhogy bekúszott egy résen, hogy belé botoljak.

Talán anyám magazinja volt a viszonyítási alap tudattalanul is. Kissé régimódi, kedves, érezhetően a mi társadalmunk nőinek a zöméhez szólt, nem volt olyan dizájnos, de méregdrága göncöket sem ajánlgatott egyenesen a kifutókról.

Szóval otthon voltam, és a kezembe akadt anya magazinja, amit még akkor a hétvégén kunyeráltam el. Átlapoztam a konyhatippeket, a gyereknevelési hibákat, a riportot valakivel, a szemem pedig megakadt egy kis zöldes, féloldalnyi téglán, amiben apróra szedett, sűrűn rakott betűk álltak szélesen egymás mellett kis bekezdésekben, két oszlopban. Felettük: „Hölgy keres Urat” illetve „Úr keres Hölgyet”.

Nem, én nem kerestem senkit, jól elvoltam magamban illetve azzal a pár galambbal, akik néha a párkányomra csinált, mégis most az egyszer elkezdtem olvasgatni. És ledöbbentem. Azt hittem eddig, hogy maximum olyan ötven éves korig keresnek az emberek párt, társat, utána már olyan mindegy, ha eddig nem volt már nem is lesz, sőt, talán megszokni sem képesek egymást az emberek ilyenkor. Én semmiképp nem tudtám. Eddig sem nagyon tudtam, talán ezért költöztem el ilyen korán, 25 éves létemre 7,5 éve élek egyedül. Legalábbis önállóan.

De tévedtem. Idősek, 70’esek és 60’asok kerestek idézem még pár boldog, békés év reményében párt maguknak. Volt olyan, aki kikötötte, szigorúan lelki társat keres. Volt aki 75 éves létére kikötötte: ő bizony fiatalos, csinos és élettel teli partnert keres. A bátor idősek. Aztán ott voltak azok a különös húszasok, akiket nem igazán értettem, miért itt és miért nem szórakozóhelyeken keresgélnek, mit remélnek, igényes, házias vagy nem túl nagyigényű lányokat, nőket keresnek?

Harmincasok és negyvenesek, akik már családalapításhoz keresnek ideális alanyt, vakon is remélve, hátha akad egy rendes nő, akit szintén már csak a fajfenntartás ősi ösztöne hajt - remélhetőleg felé.

És a magányosok. Mindegyik korosztályból, csoportból akadtak magányos emberek, ez feltűnt, ha leírták, ha nem. Éreztem. Szomorúak, elkeseredettek, kétségbeesettek, szeretetre, figyelemre vagy társra kiéhezettek, készek kompromisszumokra és intelligens párbeszédekre. Kis… örömkeresők.

„Rendezett háttérrel rendelkező diplomás, igényes megjelenésű 40’es férfi keres káros szenvedélyektől mentes, önálló, független, komoly kapcsolatra vágyó, korban hozzá illő hölgyet. Jelige: Kereslek.”

„Többdiplomás, kellemes úriember keres 25-35 éves kor között egy bármire – komolyságra vagy pajkosságra - nyitott kapcsolatra vágyó szép arcú hölgyet. Jelige: Meglátjuk mi lesz.”

„Rendes 34 éves srác keresi telt kedvesét akivel megoszthatom életem, örömöm, bánatom, szerencsém és balsorsom. Szeretek kirándulni, a szabadban lenni, olvasni, szeretem a gyerekeket, ha neked van, az sem gond. Ha úgy érzed, megpróbálhatjuk. Jelige: Neveralone.”

„Magányos, alkalmazkodó, igényes körülmények között élő 44 éves férfi keres olyan nőt, aki hajlandó lenne a közös családon gondolkodni vele, ha ő azt elfelejtette az utóbbi két évtizedben. Csendes, kedves figyelmes ember vagyok, és komoly kapcsolatot keresek, ha úgy érzed akár csak egy kicsit is szimpatikus vagyok, kérlek Írj. Jelige: Madárfészek”

A többség ilyen. Magányos, szeretetre vágyó. Figyelmet éhező. Én nem vagyok ilyen. Azt sem értem hogy tudok velük szimpatizálni. Sajnáltam őket. Őszintén kívántam, találják meg azt akit keresnek, olyasvalakit aki megérti őket, aki tudja mire vágynak és szinte tudatosan megadja nekik azt. Igen, ennyire sajnáltam őket. Még az is bevillant, hogy legalább egy embert Én tegyek boldoggá. Elviselném, szolgálnám, simogatnám, bíztatnám, a társa lennék. Életet adnék neki, ahogy azt szeretné. Ez lenne ám az igazi jótett.

Vajon ennyivel meg is elégedne a többség? Vagy ennél többet érdemel, és nem azt érdemli, hogy én mártírkodva elviseljem és kiszolgáljam, azt érdemli, hogy valóban szeressem is, ne csak kedves és figyelmes legyek? Vagy csak örüljenek annak amijük van – én – és …?

Tanácstalan voltam. Elálmosodtam. Álmomban én írtam a rovatba. „78 éves magányos hölgy…”


~*~

Egyszerűen nem ment ki a fejemből a téma másnap sem. Azért igyekeztem a munkára koncentrálni. Mégis út közben eltűnődtem, milyen lenne együtt élni valakivel egy… egy normális kapcsolatban. Fogtam is magam, és vettem egy plüss macskát.

Igen, csak plüsst, amolyan aránytalanul nagy szemű szürke cicát, és leraktam a nappali közepére. Elkezdtem kerülgetni. Aztán átraktam a küszöbre. Úgy képzeltem, azzal hogy nem rúgom odébb most alkalmazkodást tanulok, aminek kis önkritikával megítélve ennyi év egyedül élés után erősen híján vagyok.

Kedden vettem még 4 macskát, és a leglehetetlenebb helyekre raktam le őket. Aztán a játékszabályok változtak, Kócost, Büdöst, Rondát, Slampost és Kiskoszost naponta csak egyszer lehetett odébb rúgni, aztán az új helyén kellett kerülgetnem. Nincs sok fogalmam arról miért is csináltam, de szánalmas módon valami új izgalmat hoztak az életembe. Én most elkezdtem készülni valamire, amit eddig nem kerestem és nem volt benne részem.

~*~