4. bejegyzés

- Arra gondoltam, talán előbb sétálhatnánk – mosolyogja bizalomgerjesztőnek szánt mosollyal. A napfény végigtáncol a fogsorán mint egy zongora billentyűin, amitől kedvem lenne kiütni párat. Hát hol maradnának a félhangok?

Na persze hapsikám, amíg előttem trappoltál vagy negyed órán át az is lehetett volna séta, de te inkább a hátsódat riszáltad nekem. Lehet hogy chippendale fiú volt?

- Persze, imádom a szmogot – vetek rá egy ragyogó mosolyt.

Ettől összezavarodik a marhája, a mosolyom pedig kiszélesedik. Pislog rám párat, majd halvány mosollyal lassabb tempóra vált, pedig már kezdtem azt hinni, hogy szabad idejében nordic-walkingot játszik Pest utcáin. Sportol? Azon kívül hogy hobbi testrész-gyilkos? Nem tűnik túl izmosnak, de izomagyúnak se, ami kelletlenül be kell valljam, jó pont. Persze azért nincs esélyed teee, nálam? Na ne röhögtess!

Hallgatok. Végül megszólal.

- Szóval Didi… - ejti ki különös óvatossággal- felteszem nem ez a rendes neved – jegyzi meg óvatosan. Önfeledten elmosolyodok, szökellve lépkedek mellette.
- Nem hát.

Elé táncolok (franc, ha szoknyám lenne még suhogna is), és széles mosollyal kinyújtom a kezem. Itt az ideje visszaszerezni az irányítást.

- Marcangosi Döníz – mutatkozok be, és leküzdöm a pukedlizési ingeremet. A marha tágra nyílt szemekkel bámul rám, a meglepettség, hitetlenkedés és az elfojtott nevetés abszolút idióta keverékével az arcán. Mentségéül szolgáljon, nem felejti el viszonozni a kézfogást. Legalább nem szívbajos.
- Be… Benedek. Cipész Benedek.
- Örvendek – mosolygom negédesen.

Csendben továbbhaladunk, szinte hallom az agytekervényei kattogását, ahogy nem tudja hová is tegye az előbbieket. Megesik. No nem a szívem és főleg nem rajta. Végignézek a házakon amik mentél elhaladunk, és megállapítom, hogyha így haladunk, hamarosan a Városligetnél kötünk ki. Jesszus! Csomó viháncoló kölök és asszonyos anyuka, csaholó kutyák és könnyfakasztó családi idill! Mindig hányingerem lett az ilyesmitől, épp csak az Úton hazafelé vagy valamelyik más cukormázas film vidáman pattogó jellegtelen zenéje hiányzik egy nagy-róka mutatványhoz. De nem szabad most erre gondolnom, nem, nem, inkább a kapualjban integető kutyapotyadékot figyelem. Ó igen, sokkal megszokottabb látvány. Galambtollak és szúrós vizeletszag. Majdhogynem otthon érzem magam.

Egy repedés fut végig a kátyús úttesten, és gondolatban a Szörnyön tűnődök. Vajon itt van most alattunk? Lehet hogy illene beköszönnöm, leguggolnék egy olyan kerek bitang nehéz tömörfém korong elé ami alatt a város bűzöd csatornarendszere húzódik, és bekukucskálnék. Lehet hogy nem bírnám egyedül kiemelni a helyéről, és meg kéne kérnem, hogy segítsem, de lehet hogy Benike hülyének nézne. Gyerünk Dönci, végy erőt magadon, legalább késleltesd az elkerülhetetlent! Mi van ha olykor a Szörny (tényleg találnom kell neki egy nevet!) a nagyobb kátyúkat és repedéseket kiszélesíti, kifúrja, majd egy óvatlan pillanatban embereket ragad magával a polipkarjaival (vagy csápjai vannak?)?

Ó ne engem vigyél, itt van ez a zamatos szőke helyettem!

Háhá, ez tetszik. Megnyugtat a tudat, hogy legalább nem kezdtem el érzelmileg kötődni hozzá. A Szörnyhöz annál inkább. Szomszédok vagyunk, oké?!

- Mesélj magadról – szólal meg hirtelen, és egy árnyalatnyi bizonytalansággal rám néz, de nem kapja el a pillantását. Óóó de bátrak vagyunk! Vajon milyen szintig idomítható?

Van egy rém rossz tulajdonságom. Ránézek valakire, és elkezdem analizálni. Amint megtalálom az első gyenge pontot, belövöm, mint nála, és aztán addig-addig ügyködök, amíg ki nem tapogatom a határait, meddig lehet elmenni nála. Nem igyekszek megfejteni az agyát (ez esetben a kezdeményt), ahhoz kedvelnem is kéne. Szinte unottan ránézek, morcosan és durcásan. Persze nem néz vissza, csak jön mellettem annyi önbizalommal, mint akitől ellopták a monyóját. Ki tudja, lehet hogy az ő agya is kattog ahogy csak bír, és épp engem igyekszik kisilabizálni. Ne erőlködj hapsikám, nincs bennem logika, inkább örülj hogy nem vagy izomagy mert másnapra izomlázas lenne a fejed!

Idomítanom kéne a Szörnyet… mert így unatkozok. Ül, Alien! Gyilkol! Széttép!

Elképzelem ahogy az én kis házi kedvencem egy drámai üvöltéssel kimászik a föld alól, és bőszen nyáladzva nekiront a szőkének. Na, hagynám futni egy picit, adok neki egy kis előnyt, hogy felszáradjon a csík mögötte, mert tuti összehugyálná magát az én drágámtól. Tulajdonosi büszkeség lobban a szívemben a drága Szörnyem iránt! Megkérném, hogy amíg adunk Benikének egy kis menekülési-szentségelési időt, falatozzon az építkezésről ahonnan előbújt. Azok a mocskok úgyis állandóan füttyögtek. Füttyögni mától veszélyes.

- Mit meséljek? – kérdezek vissza, mikor magamhoz térek a tucatnyi akció-horrorba illő menekülős-de- végül-megdöglős képzelgésből, ahol végig ő a főszereplő.

De persze tudom mit akar hallani. Hol élek, mit dolgozok, mi a szakmám, van-e gyerekem, kutyás vagy macskás ember vagyok –e (na most megfogott, szerintem inkább macskás-szörnyes), mik a terveim. Felébred bennem a kisördög. Nem tehetek róla, jó kedvem lett a képzelgéstől, na!

– A közelben lakok (ez nem épp kívánatos anyagi helyzetről árulkodik, de nem elvetetni akarom magam!)… rakodómunkás vagyok, legutóbb a közeli építkezésen dolgoztam mint betonkeverő, és néha a huzalozásnál is besegítettem (na meg itt ismerkedtem össze barátommal, a Szörnnyel). Előtte patkolókovács voltam Kemencén egy lovardában, de még azt szerettem a legjobban.

Benedek tágra nyílt szemekkel bámul rám, de állom a tekintetét, és egy mosollyal megvonom a vállam, hogy elhessegessem a gyanakvásának egy részét, pedig kezdek idegesebb lenni, ahogy a Városligethez közeledve meghallom a zsivajt.

- Szeretem a kemény munkát, nem bírnék egy irodában ülni egész nap és reszelni a körmöm két leütés között. Bár így is sok leütést végeztem – nevetek. Ja, ha nem hiszel nekem szívesen leütök itt is pár hülyegyereket, vagy akár téged is. Örülök, hogy hosszú ujjú pulcsit vettem fel, mert valószínűleg ez az első eset, hogy a ruhám alatt az impozánsnak mondott karizmaimat próbálják elképzelni.
- Nahát! – ereszt meg egy csodálkozó csuklásfélét amitől az ember automatikusan hátba veregetné, (persze én egész más céllal – szemet szemért, lapockát lapockáért). – Ez elég szokatlan… karrier egy nőtől – megint végigfut rajtam a pillantása, mintha ellenőrizni akarná az előző kijelentését.

Vetek rá egy határozottan bizalomgerjesztő mosolyt, amitől határozottan bedől nekem. Pontosabban véglegesen.

De aztán savanyúan megállapítom, hogy itt vagyunk a cukorfalat pofijú csecsemők, csilingelően kacarászó kisgyerekek, pihengető szülők édenjében… Hja, ha jó napom lenne, és nem ilyem szirupos mignon-édes bűbájbirodalom, akkor a csecsemők üvöltenének, mert a zajtól nem tudnak aludni, az összes 10 év alatti gyerek meg poénból ordítana, vagy mert lement a plezúr valamely tetszőleges testrészükről, míg a szülők a láthatáson veszekednének, vagy hogy ki tegye tisztába ezt a büdös kölköt már megint.

De amikor a rohangászó kölkök között a saját családtervéről kezdett monológozni (vagyis vázolta milyen csodás lesz az asszonykájának aki otthon nevelheti a focicsapatra való porontyhadat, míg ő egyre feljebb kúszik a szamárlétrán), felmerült benne, hogy sikítozva felvágom a torkom az összes kis taknyos előtt lehetőleg valami éles és rozsdás dologgal, vagy észrevétlenül melléállítok egy csillogó szemű egyedülálló anyát, aki vígan végighallgatná az önömlengését. A másodikat tettem. Benedek észre sem vette, hogy már nem nekem magyaráz, míg az anyuka megbabonázva hallgatta.

Hazafelé arcomon félig megbántott félig kábult mosollyal megállapítottam, hogy akaratlanul is megvolt a mai jótettem, de valahol a Szörny is és én is csalódottak voltunk, én mint büszke gazdi éreztem belül. Azért olyan jó lett volna ráereszteni!

Otthon elnézően mosolyogtam a szemtelenkedő cicáimra, jóindulatúan csak háromba rúgtam egy nagyot, és azzal a megnyugtató gondolattal vetettem magam az ágyra, hogy már megvolt a következő áldozatunk száma. De ezúttal sokkal lassabb leszek, nem eresztem ilyen könnyen, hogy a Szörny se elégedetlenkedjen. Pedig anyám sokat dorgált gyerekként: Ne játssz az étellel!